2010. július 30., péntek

A terítő és a hímzés

Egy-egy dalhoz tartozik két-két vers.

Az előadó az Aebsence nevű gödöllői zenekar (tehát magyar, ezt csak megjegyzem, mert a dalok kezdetén az angol nyelvhasználat félrevezető, ugyanis váltogatják a két nyelvet), és egészen elképesztő dolgot művel: grunge-os, modern rock vastag, durva ruhaszövetébe magyar népzenei elemeket és keserű, szintén népi ihletésű verseket, gondolatokat hímez. (És tette mindezt 2002-ben, kuruc.info meg barikád nélkül, tisztán, őszintén, semmi politika, semmi vallás, semmi ideológia, semmi gönc, semmi mellveregetés, ahogyan azt tényleg kellene)

A költő pedig Sinka István, aki költeményeiben a vidék lakóit, szolgáit, azok mindennapjait, gondjait, bajait, örömeit festi meg egyszerű, darabos, de mégis megkapóan szép ecsetvonásokkal.


Eszembe jutnak nagyszüleim…
Nagyon egyszerű emberek voltak, nem lázadtak a rendszer ellen, nagyapám 1956-ban otthon maradt családjával. Ő megtehette, ő már harcolt, és elege volt a vérből. De már nem élnek, 1998 őszén-telén mindkettőjük elhunyt, előbb nagyanyám októberben, majd karácsonykor nagyapám is eltávozott, nem bírván elviselni azon fájdalmat, mely életét végigkísérő társ hiánya hozott számára. Akkor még nagyon éretlen voltam, hát persze, gyerek. Fel sem fogtam igazán elhalálozásukat, csak most… csak most hiányoznak igazán. Mennyi mindent kérdeznék Tőlük. Hogy mit éreztek a második nagy háború idején, amikor el kellett válniuk? Milyen érzés volt egyedül nagyanyámnak helytállnia és remegve várni haza nagyapámat. Ő egy nagyon kedves, tündéri asszony volt, egy valódi angyal. És milyen volt neki, nagyapámnak távol kis falujától, egy végtelenül rideg környezetben? Ő, aki erélyes, határozott, kemény ember volt, a Don-kanyart megjárta, túlélte, hazatért és egy csodálatosan szerteágazó családot alapított, mely egy fa lombozatának életigenléséhez hasonlatos, vagy egy gyönyörűen, kacskaringósan hímzett terítőhöz.


A dalokhoz tartozó két-két verset olvasd el szépen figyelmesen. Teljesen Rád bízom, hogy először a verseket olvasod el, aztán zenét hallgatsz, vagy fordítva, vagy pedig elindítod a verspárokhoz tartozó zenét és közben olvasgatol, de hát nem is ez a lényeg. Inkább légy türelmes és megértő hozzájuk, legalább annyira mint az idős emberek, akik küzdöttek eleget, és ők már bölcsen tekintenek, elfogadnak dolgokat. Bár impressziókat írok, most a dalokat annyira nagyon nem elemezném ki, azok úgyis önmagukért beszélnek, első hallásra meghökkentőek, mert szokatlanok, meg ugye modern rock ez is, de annyira ízesek, hogy én mondom: olyan lenyűgözőek, amiképpen a költemények is – nagyon. Bár borzasztóan szomorú a dalok szövege és témája, de mégis olyan erőteljesek, dobogóak, olyan tartásuk van, olyan erő van bennük, mint ami talán nagyszüleimben lehetett a legnehezebb időkben is.

Az első track, a "CountDawn" már húzós alapjával, majd iszonyat fogós énekével (amit 0:41 után bemutat az énekes Budai Peti... húúú hát az valami eszméletlen király!!) alapoz, de olyan borzongató bizsergető érzést keltő rész jön 1:00 után, hogy első halláskor se köpni, se nyelni nem tud az ember, az a tradicionális hangszer a modern alapok sodrásában az egyszerű hallgatót letaglózza. Uhhh, ezt így is lehet? - kérdeznéd; hát igen, így is. Aztán persze felhangzik az Aebsence-re oly jellemző magyar szózat 1:30-tól, amitől megint koppan az ember álla. És csak a haveromat tudom idézni annak idején, aki világéletében elektronikus zenét hallgatott és utálta a keményebb stílust: "B... meg, b... meeeeeg, de jóó!!!" :D

A második track, a "Sick Days" pedig annak ellenére, hogy a keserű, csalódott ember érzését fejezi ki, mégis pedig olyan kezdéssel indít, ami a szöveg és a téma ismerete nélkül talán az Élet legboldogabb pillanatait jeleníthetné meg számunkra: előttem például az a képzeletbeli jelenet lebeg, amikor a múlt században a falu szélére, a búzakalászok közé kiáll a legény és a létező legtermészetesebb, legboldogabb érzéssel a világnak kiáltja a sikeres leánykérést :) De persze nem erről szól a szám, csak az elejéről ez ugrik be, merthogy a 0:36-tól érkező refrén kijózanít minket, ami pedig 2:30-tól következik, az annyira váratlan, de mégis annyira jólesik, talán ahhoz hasonló, amikor áprilisban esik egy kis könnyű eső, és érzed annak utánozhatatlan illatát. Aztán az énekes elszavalja az utolsó sorokat, újra rákezd a hajjj-nananaajjjna részre, hogy végül, 4:05-től átadja a szerepet a felsíró, előbb említett csodás magyar hangszernek, a vége felé pedig elhalkul minden körülötte, de ő még egyedül folytatja, mondja, meséli tovább a sorsát a kikerekedett szemű hallgatónak, aki csak les, ámul és nem tudja hova tenni, elrendezni cikázó és felkavart gondolatait ...


* * *


SINKA ISTVÁN: MAGYAR TÜNŐDÉSEK

I.
Hajunkon sír a szél,
fut velünk a folyó,
nem volt, s nem lesz soha
sorsunkkal bajoló.

Vérpiros a hajnal,
fekete a lovunk
s egyenkint örökre
csóktalan távozunk.

Nevünkre eső hull,
s ki siratja,hogyha
emlékünket is a
végtelenbe mossá?

Van ki korán lehull,
róla lepke hoz hírt:
vágyott, nőtt, elsülyedt,
s küzdött, ameddig bírt.

Jogáért ki felkél
közülünk csatára,
annak virágtalan
sír lesz a hazája.

II.
Bámulom a holdat,
gyászolom Zám Esztit,
messze járok, mégis
kersem a messzit

Útak tövise szúr,
pókhálószál befon,
hajót sülyesztene,
annyi a bánatom.

Ha folyóra hajlok,
inni egy korty vizet,
az is szegény, csak a
könnyeimmel siet.

S hogyha tóba nézek,
hol a kékség pihen,
temetést látok csak
alvó tükreiben.

Így élek. Haj élet!
S az ország terein
átnyöszörögnek nagy
koldússzekereim.

II.
Én vagyok Nagy András,
ki erremenőben
megállottam itt a
rohanó időben.

Lábam e tájról egy
egy tapodtat se megyen,
- nyár van a szememben
s virág a szívemen.

Éjjeim egére
talán azért adott
egy helyett a sors száz
fekete csillagot.

Száz fekete csillag.
S ha csak egy is lehull,
jeléből értse meg
minden idegen úr:

börtönnek, bilincsnek
lerázom a gondját -
Magyarul az ilyet
szabadságnak mondják.


SINKA ISTVÁN: NAPIMÁDÓ

Állok fenn a hegyen
s bámulom
a hajnal tündöklő zászlaját,
a győzelmes, piros fényt,
ezt a száz ágra hasadó, roppant vérszín rubint.
És a sárga
köveket alattam oltárrá széntelem.
Mert pap vagyok én ma, hű, aranysarujú,
napimádó táltos, aki
hószín palástomból a szívem
kitakarom és a mellemből a hegyre
vért csapolok a szent
felkelő nap elé:
az én népemért ... Csudát
csorgatok ma a fényes arcú napra:
Őseim énekét és vert ezüst kehelyből
az aratók szent dalát
tömjénezem felé.
És itt maradok az
ígéret szaváig, itt fenn a hegytetőn.
Mert jaj,
remegve csókol a szerelmes lányajak
és az anyák
mellére cseppentett
élet méze kihűl; a fák
meddőn zöldülnek ki
az én véreim földjén
s a barázdán besüpped
a remény kovásza, ó!
S amíg meglengetem
hószín palástomat
s a roppant kövekre forró vért locsolok, - a
felkelő nap fénye,
mint égi kegy szétterül;
rügyek pattannak szét és
zengő akkorddal búg a forrás orgonája:
a legtisztább zsoltár.
S a kőmágján
vakítón az ígéret fellobog.
Aranysarumat ekkor
felcsatolom és
indulok a hegyről le a
véreimhez
és viszek
a lányajkakra
lángerejű csókot,
az anyák mellére forró,
édes tejet, a fák
rostjaiba
gyümölcstermő erőt,
és viszek
az én véreim földjére
a bronzkarú aratóknak
millió, fénylő, tengernyi búzakalászt.

Aebsence – CountDawn




* * *


SINKA ISTVÁN: VÍGASZTALÓ SÍRÓ EMBEREKNEK

Óh, sírj csak magadnak
ember, ki égi szándékú voltál
egykor, s csillag nevetett rád és rózsa
és szabadság, de te önmagadat dobtad oda rabnak
a föld ködjébe, hol sárból rakott oltár
fölött úszott a lelked, vitte az ábrándok hajója,
az álom, mi összetörött mindíg s a káprázat tengerén
elsülyedt:zátony volt ott, hol a vasszínű mennybolt áll
és megsemmisült szivárvány és nem teljesűlt remény.
Óh, sírj csak magadnak,
miként a sárga erdő ősszel,
ha elszáll belőle a sok csicseri madár,
mint kavicsain patak sír, ha vizei elapadnak,
és mint nemzet sír a csatát vesztett hőssel
együtt, ha körűl az égig a romlás füstje száll.
Sírhatsz már, mindegy, ó:embernek hazája
a föld, a temető, mi tele van ismerőssel,
s azok közé hull csak könnyednek violája.
Rózsa nevetett rád? és szabadság? és csillag?
S nem lett belőle más, csak földi ügy,
halott kavargás, miről az Idő beszél,
elébed tartván tükrét összetört álmaidnak.
Csillag és szabadság! A földön mindenütt
arról beszélnek, ahol csak ember él.
Tarts velük te is, s megnyugszol egyszer,
ha kipattan majd a nagy világrügy,
a mosoly, s csillagaiddal együtt azt is ringatja a tenger.


SINKA ISTVÁN: NAGY SZERELMEK S NAGY REMÉNYEK

Feljött a szabadság napja
s felhőbe bújt rögtön szegény.
Piros felhő, fölötte nap.
Róla mit is daloljak én.

Ég a felhő, ég a hazám,
ég a nap és én is égek,
mint vándor-hős nagy szívén a
nagy szerelmek s nagy remények.

Vándor-hős én, megérkeztem,
száz sors hívott, egy se várt rám.
Itthon vagyok. Mégis mintha
most ásott síromat látnám.

Nagy szerelmek vándora én,
most is megcsaltnak maradtam.
Pedig minden szerelmemet
minden megcsaltnak od'adtam.

Szétosztottam szerelmemet -
szerelmem bor volt, tiszta méz.
Ki vele él, örökre a
szabadság kék egébe néz.

Piros felhő... ég tán a föld
s égre szórja fel a füstjit.
Az én reményem alóla
mégis, így is kiezüstlik...

Feljött a szabadság napja,
- Ni, most ragyog, ni, most rohan! -
Boldogtalanul éltem én,
s meghalok talán boldogan.

Aebsence – Sick Days